Alu – amikor nem tekerték éppen – szeretett a múlton merengeni.
Már nem is emlékezett hány éves valójában. Valamikor réges-régen a bakonyi karsztban született, ott is hozták a felszínre. Ajkán cseperedett fel. Falun kapott munkát fiatalon, alukannának állt egy tehenészetben. Rángatták, ütötték, rúgták, ha meg felborult, csúnyán leszidták. De megedződött ám rendesen, noha könnyű volt, mégis erős, időjárás ki nem kezdhette, eső el nem korrodálta. Aztán egyszer csak ismeretlen kezek hirtelen felkapták, és egy rakás egyéb fém között találta magát. Méltatlan módon pár forintért eladták egy MÉH telepen. Nagy siránkozást hallott maga körül. Mindenféle fém kacat a véget várta. Egy felpúpozott alumínium hulladék kupac szélén feküdt csendesen, és fiatal életét siratva merült éjszaka álomba.
A rakodógép polipkanalának erős, hideg fogása ébresztette fel szendergéséből, és nagy csörömpöléssel zuhant társaival együtt egy fémkonténerbe. A teherautó motorja felberregett, és ő már csak a nagy melegségre emlékezett. Nem halt meg, csak átalakult. Vagyis újjászületett. Hoszszú alu-profilt húztak belőle. Ablakkeretbe került egy újonnan épült lakótelepen. Príma helye lett. A lakásban egy szórakozott egyetemista srác lakott nagy kupi közepette. Néha lányokat is felhozott, akkor bámultak nagyot az ablaküveggel együtt. Aztán egyszer csak durr, hatalmas gázrobbanás, az üvegek csörömpölve törtek mellette, a bútorok megperzselődtek. Szerencsére senki nem volt otthon, de a lakást teljesen fel kellett újítani. Neki fémhajszála sem görbült, épp csak kicsit a derekát húzta meg. De hiába tiltakozott, kiszedték ablakostul. Ez az én formám, gondolta. Bármeddig ellettem volna itt szép nyugisan. Letisztították, MÉH telep, nagy meleg. Már ismerős volt. Hengerelték, dögösre festették. Sört töltöttek bele. Menő lett. Néhány rövid, mámoros napot élt át. Aztán egy kegyetlen, kérges kéz kíméletlenül megmarkolta, feltépte, a sört egy húzásra kiitta belőle, és erős markával összeroppantotta. Egy építkezés állványáról hajították az árokba. Nem tudta, hogy jövője egy hajszálon függött. Ha a vegyes kukába kerül, irány a szemétlerakó. Szerencsére egy hajléktalan találta meg. Nagy zsákba gyűjtötte sok-sok dobozzal együtt. MÉH telep, bálázó, nagy meleg. Szinte már kíváncsian várta új életét.
Csodás, változatos pályát futott be, emlékezett vissza a konyhafiókban. Mégsem volt szerencséje. Alulétraként egy zárvány miatt lábát törte, motorblokként fényes karrier állt előtte, de a sportautó az első versenyen totálkárosan ütközött. Alufelniként ugyan visszatért az utakra, de oktató járműre került, és hamar szétpadkázták. Egy darabig falban csavarként is szolgált, ahol a feszkót és a tipli örökös nyafogását ki nem állhatta. Nyugalomra vágyott. Ahogy tekerték, egyre vékonyabb lett, darabonként, boldogan adta oda testét. Elbúcsúzott a társától. Te selejtes létedre egyben maradsz. Fényes jövő áll előtted! Csak figyelj, hogy a sárga kukába dobjanak! – mondta neki bátorítóan végezetül. Drágám, elfogyott az utolsó használható fólia! – hallotta távolról, és ezüstszürke haja még utoljára meglibbent.
Írta: dr. Vitányi Márton, Inter-Metal Recycling Kft.
A cikk megjelent a ZIP magazin augusztusi számában
