Vitányi Márton
Cikkemben a BIR adatai alapján arra keresem a választ, hogy vajon világszinten zöldült-e az acélipar az elmúlt 20 évben?
A helyzetet ugyan leegyszerűsítem, de keretben helyezem el, amikor azt gondolom, hogy az acélipar környezeti teljesítménye janus-arcú. Számunkra, hulladékkezelők számára-, illetve a környezeti kérdésekre fogékonyak számára szebbik arca acélhulladékból állít elő terméket, körforgásban tartja az anyagot, és ideális esetben zöldárammal, elektroacél gyártással, kokszolás nélkül teszi mindezt, alacsony CO2-lábnyom mellett.
Az acélipar másik arca fekete, szénporos és mérgező. Környezeti és egészségi problémákkal terhelt. Ha megnézi bárki a „Zenica felett az ég” című filmet, akkor nem a zöldgazdaság jut eszébe, hanem hogy ennek azonnal véget kell vetni. Boszniában, a világ második legnagyobb acélgyártója, az indiai Arcelor Mittal Európa talán legszennyezettebb városáért felelős, ahol a kokszolók okádták a toxikus anyagokat, fekete köd lepte be a várost pár éve, és egekbe szökött a rákos megbetegedések száma.
Az összes acélgyárat nem tudjuk bejárni, a számokból azonban tudunk megalapozott következtetéseket levonni. (adatok: https://www.bir.org/en/publications/facts-figures)
Azt látjuk, hogy húsz év alatt a világ acéltermelése majdnem megduplázódott. Ez a övekedés gyakorlatilag egymagában Kínához köthető, amelyhez az utóbbi években csatlakozik India is. A világ maradékának – bármilyen csúnya szó, itt helytállónak tűnik – a termelése pedig csökken vagy stagnál. Ázsia, Kína és a feltörekvő India nyomasztó acélipari dominanciával magasodik fölénk.
Amikor a környezeti hatásokra akarunk következtetni, akkor néznünk kell az acélgyártási technológiák alakulását, a mennyiségi volumeneket, illetve a hulladékfelhasználás rányát. A konverteres technológiákat, illetve azoknak a sokféle kapcsolódó szennyező környezeti hatásait Európa bünteti, száműzi. Ahogy égül civil tiltakozásra bezárta a Mittal 2024-ben a zenicai kokszolót is, vagy ahogy nem kis részben az európai CO2-kvóta nyomására befellegzett a dunaújvárosi acélműnek. De a szá madatokat látva arra következtethetünk megalapozottan, hogy a szennyező termelés nem szűnt meg, hanem egyszerűen Kínába (és Indiába) költözött, illetve ott környezeti-egészségi akadályok nélkül futott fel a globális piaci igényeknek megfelelően.
Az utóbbi 20 évben, Kína dominanciájának erősödésével a nagykemencés konverteres technológiák növekedtek leginkább, amelyben továbbra is meghatározó a vasérc és a szén/koksz felhasználá sa. Itt a legnagyobb – szűrő technológiáktól függő, de prognosztizálható – károsanyag kibocsátás lokálisan mind a levegőbe, mind a vizekbe, és persze globálisan a szén égetésével járó üvegházhatású C02-kibocsátás is.
Ha tehát azt látjuk a 3. ábrán, hogy a konverteres technológiák termelése 20 év alatt megduplázódott, akkor abból nem a világszintű zöldülő acélgyártás képe bontakozik ki, hanem éppen annak az ellenkezője. Az elektromos áram bázison történő elektroacél gyártás lassú növekedése láthatóan nem ellensúlyozza ezeket a negatív folyamatokat. Utóbbi technológia lokális kibocsátásokban lényegesen kedvezőbb, főként hulladékvasat használva CO2 lábnyoma is jóval kisebb, de nyitott a kérdés, hogy a jókora áramigényét miből biztosítják számára. Sok helyen bizony szénből. A DRI-technológia, ahol koksz helyett jellemzően hidrogénnel redukálja a vasércet, és 20 éve a zöldacél gyártás mintája, úttörője volt, mennyiségi áttörést nem tudott elérni. Ennek oka vélhetően a technológia költségigénye, illetve az egyszerű tény, hogy Kína és India bőséges széntartalékokkal rendelkezik.
A BIR szívesen mutat statisztikákat az acélhulladékból történő acélgyártás növekedése mellett. Való igaz, hogy a fogyasztásban élen járó régiók, mint az EU, illetve USA, nagy arányban – 60% körül dolgoznak hulladékvasból. A szigorú szénkvóta szabályozók miatt, és mivel ezek az acélhulladékok, a termékek gyors cseréje, elhasználódása, vagyis a fogyasztói kapitalizmus működése miatt rendelkezésre állnak.
Azonban a 2. ábrát és globális trendeket szem előtt tartva, nekünk Kínát kell figyelnünk. A hulladékvas-felhasználás aránya itt kisebb 20%-nál, mert ahhoz az életszínvonalhoz egyrészt ennyi hulladék tartozik, másrészt az acélhulladéknak versenyeznie kell a már kiépített konverteres technológiákkal, az olcsó szénnel és a vasérccel. Mind a négy ábrán nagyon világos trendek rajzolódnak ki. 20 év alatt egekbe szökő termelés képe, a fogyasztás bővülése, a termelés Ázsiába tolódása. Az elmúlt években látszik egyfajta stagnálás, mintha a kisgömböc már nem bírna tovább hízni. Lehet-e ebből fogyás – azt nem szokta szeretni a
világgazdaság – vagy tán durranásra készüljünk?
A cikk megjelent a ZIP magazin szeptemberi számában
