A Gömböc

Elnézést, ez a cikk erősen szubjektív lesz, kevéssé szakmai. Minden komfortzónán kívül töltött időszak alkalmat kínál, hogy felülről pillantsunk rá eddigi működésünkre és szokásostól eltérően nézzünk a jövőbe. A járvány negatív gazdasági és társadalmi hatásai mellett azokra az irdatlan erőfeszítésekre tekintek rémülettel, amellyel próbálják a döntéshozók a világgazdaságot visszaterelni a régi koszos medrébe. Úgy érzem, válságról válságra nem tanulunk, nem változunk.

Március idusa és április közepe között, amikor mindenki karanténba húzódott, autógyárak álltak le, a fémhulladék-piaci vevők, az öntödék és acélművek még vásároltak. A réz árfolyama márciusi mélypontja után emelkedni is tudott. Megúszhatjuk? Vékonyka remény után a kereslet-kínálat valódi mércéje elkezdte helyére tenni dolgokat. Az alu tartósan mélyülve szántotta a londoni fémtőzsde parkettjét. Emögött már nem az ijedtség, hanem a valódi keresletcsökkenés és megrendeléshiány, talán leginkább az amúgy is gyengélkedő európai autóipar megzuhanása állt. Az acélpiacról sem érkeztek vidámabb hírek. 50%-os megrendelés-csökkenés, leállások, olcsó, EU-n kívüli acéltermék-dömping, segélykiáltás a Dunaferrből. A gyárakat követve egy fázissal nagy és stabil európai hulladékipari vevők álltak le, és azóta is mindenki megrendelések után sóvárog. Nincsenek csodák.

Egy falánk Gömböcöt etetünk, ahol csak a maximális fordulatszám az elfogadható válasz a befektetők igényeire. A fullra járatott rendszer kicsontozott termelési költségeibe csak a „just in time” rendelés és készletezés fér bele. És ha megbotlik a beszállítói lánc, akkor a globális világ másik végén is azonnal megáll az élet, leáll a gyár, lassul a Gömböc. De amikor megáll az élet, akkor nem egy szusszanás vagy megérdemelt pihenés jön, hanem a pánik és aggodalom lép a fogyasztás helyére. Pánikszerűen tömik ezért a jegybankok a piacokat létező vagy nem létező pénzzel, aminek következményeivel láthatóan senki sincs tisztában. Csak a Gömböc le ne fogyjon! Valóságtól elszakadt részvény-buborékokat fújunk a hasába. A válságban, bajban elbocsájtunk, fizetést csökkentünk. Amikor már ez sem segít, akkor a tőzsdéken korábban szárnyaló, tulajdonosaiknak vagyonokat termelő cégeket mentünk majd meg közpénzből vagy pénznyomtatással.

A mélyponton a nagy befektetők a reménytelinek vélt papírokból jól bevásárolnak, a többi a kukába kerül, pedig azok mögött is életek vannak. Amikor a kicsik kipottyannak hátul, akkor széttesszük a kezünket, ez a piac törvénye. Szolidaritásról beszélünk a járvány kapcsán, de a vége az, hogy a nagyon tehetősek még gazdagabbak lesznek, a periférián lévők még lejjebb csúsznak a Gömböc alfele felé. A menetrend szerinti válságokon és a Gömböc hamis táppal való felhizlalásán a kevesek nagyot nyernek. Nyugtalanító érzés, hogy a dolgozók munkahelyeit is azért akarjuk megmenteni, hogy megfelelően szavazzanak az urnáknál, és persze fogyasszanak, betölthessék vásárlóerő-helyüket a Gömböcben. Nem tudom a megoldást, csak érzem, hogy máshogy kellene csinálni. Gömböccel nem többet, hanem másfajtát kellene etetni. Az egyszerű, morális gondolkodást kellene a gazdaságban mintaként erősítenünk, felemelnünk.

Többes számban írtam, mert mi, hulladékhasznosítók is a Gömböc részei, talán apró zöld fogaskerekei vagyunk. Hogy mit hoz számunkra a holnap, nem itthon dől el – legalábbis, ha a politika hagy minket dolgozni -, hanem a Gömböc szebben gömbölyödő felén. Annak mégis örülök hogy a hazai fémhulladék-kezelők többnyire családi vállalkozások, annak minden nehézségével, kiszolgáltatottságával, eközben a válságban is rengeteg emberi érzéssel ás összetartással.

Írta: Dr. Vitányi Márton

Megjelent a ZIP magazin 2020 május-júniusi számában

Scroll to Top